Prologue - Bloody Love

Sziasztok!

Meghoztam az új történet prológusát, kíváncsi vagyok a véleményeitekre, hogy tetszik nektek.

A legtöbb ember nem hisz a természetfeletti lények létezésében. Kis koromban én is így voltam ezzel, de azóta megváltozott a véleményem. Lehet, hogy őrültnek fogtok tartani, de nem vagyok az. Tudom, hogy léteznek vámpírok, boszorkányok, vérfarkasok, sőt még ghoulok is. Most biztosan azt kérdezitek, mitől vagyok ebben ennyire biztos. A válasz egyszerű: én is egy vagyok közülük. Jól hallottátok, nem vagyok ember, de ha pontosítani akarok, csak félig nem vagyok az. Az anyám egyszerű ember, az apám viszont egy vámpír. Én se hittem el, hogy ez lehetséges, pedig az.

Persze sejtettem, hogy valami nem stimmel velem. A többi gyerek napközben érezte magát erősnek és fittnek, én viszont imádtam az éjszakát és a hajnalt. Szerencsére a város szélén laktunk, így nem tűnt fel senkinek, amikor hajnalban a kertünkben mászkáltam, de anyám nem örült neki. Az iskolatársaim mindig csúfoltak, fattyúnak neveztek és kiközösítettek, ezért nem voltak barátaim. A nekem szánt megjegyzéseket mindig elengedtem a fülem mellett, de egyszer az iskola legmenőbb fiúbandája lökdösni kezdett és lekurvázta az anyámat, az agyamat pedig elöntötte a vörös köd. Hiába voltak idősebbek nálam, mind a négyüket simán laposra vertem. Az igazgató természetesen behívatta anyámat és elmesélte neki, mit tettem. Anyám csak ezután mondta el nekem, mi is vagyok valójában, amit elég nehezen viseltem. A viszonyunk ennek hatására csak rosszabb lett, mire még jobban bezárkóztam és senki felé nem nyitottam. Egy kivétel azonban volt: az új fiú, Jason, a legjobb barátom lett, aki mindent tudott rólam. A családja és ő vérfarkasok voltak. Tőlük tanultam meg, hogy minden természetfeletti lény igyekszik eltitkolni a másságát, különben a vadászok legyilkolnák őket.

Azonban a helyzet pár év múlva megváltozott. A vámpír klánok között kitörő háborúban minden vérfarkasnak, boszorkánynak és ghoulnak oldalt kellett választania, ha életben akart maradni. A vámpírok közül sokan már nem titkolták kilétüket, a mi városunkban is egyre több fiatal lány tűnt el nyomtalanul. Az emberek gyanakodni kezdtek, ami nem sok jót ígért nekünk. Jason elmagyarázta hogyan lehet elbánni egy vámpírral, ha véletlen megtámadna egy, így én már meg tudtam védeni magam.

Egy este elég későn indultam haza Jasonéktől, akikhez csak egy ösvényen lehetett eljutni az erdőn keresztül. Sosem voltam félős, de most rossz érzés kerített hatalmába. Olyan volt, mintha valaki figyelne. Hiába távolodtam el attól a helytől, az érzés nem akart megszűnni. Szinte éreztem magamon az ismeretlen figyelő tekintetét és legszívesebben megkerestem volna az illetőt, de nem tettem. Aznap éjjel álmodtam először azt, hogy egy idegen áll az erdő szélén és engem néz. Reggel azonban már nem emlékeztem az alakjára, egyedül egy barna szempár maradt meg, amit még sosem láttam. Az álmok minden éjjel megismétlődtek, de a férfi arcára sosem sikerült visszaemlékeznem. Csak annyit tudtam róla, hogy vámpír és nagyon szép barna szemei vannak. Úgy éreztem, muszáj megtalálnom ahhoz, hogy véget vethessek az ostoba álmoknak, amelyekben ő is benne volt.

Sikerült kiderítenem, mely klubok népszerűek a városban és a környéken a vámpírok között, ezért hétvégente mindig elmentem valamelyikbe. Már az első nap egy vámpír meg akart ölni, ezért egy karóval leszúrtam. Így indult a vámpírvadász karrierem, ami kis idő múlva a hobbimmá vált, mert úgy éreztem, így bosszút tudok állni apámon. Anyám természetesen nem ellenezte a dolgot, sőt mindig azzal fogadott, hogy sikerült-e elkapnom egyet. A tesi épségemért egyáltalán nem aggódott, neki csak az számított, hogy kevesebb szörnyeteg szaladgált az utcákon. Szerencsére mindig igennel tudtam válaszolni a kérdésére, mert valamiért szinte vonzottam a vámpírokat, így nem volt nehéz dolgom. Azonban a titokzatos idegennel, aki minden éjjel felbukkant álmaimban, még mindig nem sikerült találkoznom, de nem adtam fel, továbbra is őt kerestem minden szórakozóhelyen.

Lassan három hónapja kutattam utána, már kezdtem feladni a reményt, hogy valaha is rátalálok. Lehet, hogy csak a képzeletem játszik velem vagy üldözési mániám lett, de úgy voltam vele, még két hetet rászánok a keresésre, utána feladom. Az első héten nem jártam sikerrel, csak két ismeretlen vámpírt sikerült elintéznem. A második héten úgy döntöttem, elmegyek a környék leghírhedtebb bárjába, ahonnan a legtöbb lány tűnt el az utóbbi időben. Jason hiába próbált lebeszélni a tervemről, elhatároztam, hogy oda fogok menni. Nem is sejtettem, hogy ez az éjszaka teljesen meg fogja változtatni az életem...